Életmód

Az utóbbi időben egyre többször kerít hatalmába az érzés, amit így tudnék összegezni: az Üzenet egy olyan tapasztalat, amely megteremti a kapcsolatot a mélységgel, egy másik térrel, "ahol a tér végtelen és az idő örök". Ez a tér van, mindig is volt, de most különös intenzitással igyekszik megnyilvánulni az emberi lényben, mert szándéka van vele, mert tart valahova. Amikor olyasmit teszünk, ami igyekszik teret engedni ennek a tapasztalatnak, megteremteni a megfelelő körülményeket - legyen bármilyen "jelentéktelen" is ez a cselekedet -, akkor a tapasztalat készséggel előtör, megnyilvánul, befészkeli magát az emberek bensőjébe. Aztán meglehet, hogy soha többé nem távozik onnan. Történik, áramlik, szivárog, szinte észrevétlen, nagyon finoman, mindenféle hangosság és látványosság nélkül, mégis mindent alapvetően megváltoztat az egyes emberekben és az emberi tájban. Néha megsejtem, csaknem meglátom, hogy olyan mély változások tanúi vagyunk, amelyeket ma még nehezen tudunk felfogni. Egy új világ van születőben, és mivel még fél lábbal a régiben vagyunk, alig-alig látjuk. Olyan, mintha a műszer, amivel nézünk nem lenne képes ezt az új fajta jelet észlelni. A jelenség egyszerűen a régi tájunk számára értelmezhetetlen. Csak azokban a pillanatokban körvonalazódik haloványan a számunkra, amikor levetjük magunkról mindazt, ami a régihez köt, ami ideköt, ami a kialakulásunk, amik mi magunk vagyunk, és így "meztelenül", előítéletek, akarások nélkül, éles határvonalak és harsány vágyak nélkül megnyitjuk a szívünket az újnak.
Ehhez szinte semmit nem kell tenni, vagyis semmit nem kell nagyon akarni, csak megteremteni helyzeteket, légkört, kapcsolatot azokkal, akikkel együtt vagyunk, és hagyni, hogy történjen. Nem arról van szó, hogy valami olyasmit kell létrehozni, ami nincs, hanem arról, hogy hagyni kell, hogy az, ami saját szándékából kifolyólag meg akar nyilvánulni, megnyilatkozhasson.
A lényeg egy fajta légkör, egy érzelmi tónus, egy bizonyos frekvencia. Ilyenkor úgy érzem, hogy szinte alig cselekszem, csak engedem, hogy valami átáramoljon rajtam, nem akadályozom, hanem valahogy finoman észlelem őt, és ellazítom azt, ami én vagyok, hagyom, hogy "ő" legyen.
Ez történik mostanában a heti ceremóniák során, ez történt a Kérések estéjén, a május 4-i ünnepen, és ma is a XIII. kerületi Életmód napon, a Radnóti Miklós Művelődési Központ kertjében is, miután egész nap beszélgettünk a lézengő érdeklődőkkel, akik odajöttek az asztalunkhoz, végül csináltunk egy Szertartást Mónival, Julival és Imrével, akivel a helyszínen ismerkedtünk össze. Ott a trolik és kocsik zaja, a hangfalakból szóló zene, a többi sátorból áthallatszó beszélgetések hangzavara közepette - egy látszólag teljesen profán, hétköznapi közegben - valami elmondhatatlan csend kerekedett ott közöttünk. A csendben pedig ott a jelenléte valami ismerősnek, ami örök és végtelen. Ezen kívül mást nem is tudok róla mondani, mintha nem emlékeznék rá, vagy mintha a tapasztalat nem tűrné a szavak és értelmezések kényszerzubbonyát. 
A Szertartásban van egy mondat: "próbáld fényét a szemeidben látni, és ne akadályozd abban, hogy magától működjön".  Milliószor hallottam már ezt a mondatot, de mostanában igyekszem követni ezt a tanácsot. És működik... magától.
Aztán a ceremónia után még egy ideig csendben ültünk. Mintha alig lettünk volna ott, mintha valahol máshol lettünk volna, mégis mindannyian együtt...