Kérések estéje 2. - A Nagy Csend

Ma este volt a második Kérések estéje a salitában.
Az volt az érzésem, hogy valami útjára indult...egyrészt bennem, meg hogy valami egyre erősödödik a saltában, körülötte.
Nagyon szép este volt.


 
Kéréssel, szertartással, és újdonságféleképpen zenéléssel. Imre, akit az Életmód napon ismertünk meg, a szomszédos Amritjóga sátorból eljött a batátaival, és bahjanokat, mantrákat énekeltek nekünk, velünk.
  
De a lényeget, hogy mi történt igazán, azt Juli így írta le:
Csak egy dologra emlékszem az egészből. A nagy csendre. A legkülönösebb az volt, hogy még mintha a hangokban is ott lett volna a csend. 
Volt egy különös pillanat, ami meglepett. Nem tudom leírni azt az érzést, de amikor a Szertartás után kinyitottam a szemet, azt éreztem, hogy mindannyian ott vagyunk. Ott. Azon a helyen. És abban a pillanatban ez nagyon mélyen megrendített. És ezzel egyidőben felbukkant bennem, amit Silo mondott, ami valahogy így hangzott: ha mélyen magadba mész és én is mélyen magamba megyek...ott találkozunk. Ezt éreztem, hogy ott találkoztunk. Szavak nélkül, ott a nagy csendben. Köszönöm szépen!

Életmód

Az utóbbi időben egyre többször kerít hatalmába az érzés, amit így tudnék összegezni: az Üzenet egy olyan tapasztalat, amely megteremti a kapcsolatot a mélységgel, egy másik térrel, "ahol a tér végtelen és az idő örök". Ez a tér van, mindig is volt, de most különös intenzitással igyekszik megnyilvánulni az emberi lényben, mert szándéka van vele, mert tart valahova. Amikor olyasmit teszünk, ami igyekszik teret engedni ennek a tapasztalatnak, megteremteni a megfelelő körülményeket - legyen bármilyen "jelentéktelen" is ez a cselekedet -, akkor a tapasztalat készséggel előtör, megnyilvánul, befészkeli magát az emberek bensőjébe. Aztán meglehet, hogy soha többé nem távozik onnan. Történik, áramlik, szivárog, szinte észrevétlen, nagyon finoman, mindenféle hangosság és látványosság nélkül, mégis mindent alapvetően megváltoztat az egyes emberekben és az emberi tájban. Néha megsejtem, csaknem meglátom, hogy olyan mély változások tanúi vagyunk, amelyeket ma még nehezen tudunk felfogni. Egy új világ van születőben, és mivel még fél lábbal a régiben vagyunk, alig-alig látjuk. Olyan, mintha a műszer, amivel nézünk nem lenne képes ezt az új fajta jelet észlelni. A jelenség egyszerűen a régi tájunk számára értelmezhetetlen. Csak azokban a pillanatokban körvonalazódik haloványan a számunkra, amikor levetjük magunkról mindazt, ami a régihez köt, ami ideköt, ami a kialakulásunk, amik mi magunk vagyunk, és így "meztelenül", előítéletek, akarások nélkül, éles határvonalak és harsány vágyak nélkül megnyitjuk a szívünket az újnak.
Ehhez szinte semmit nem kell tenni, vagyis semmit nem kell nagyon akarni, csak megteremteni helyzeteket, légkört, kapcsolatot azokkal, akikkel együtt vagyunk, és hagyni, hogy történjen. Nem arról van szó, hogy valami olyasmit kell létrehozni, ami nincs, hanem arról, hogy hagyni kell, hogy az, ami saját szándékából kifolyólag meg akar nyilvánulni, megnyilatkozhasson.
A lényeg egy fajta légkör, egy érzelmi tónus, egy bizonyos frekvencia. Ilyenkor úgy érzem, hogy szinte alig cselekszem, csak engedem, hogy valami átáramoljon rajtam, nem akadályozom, hanem valahogy finoman észlelem őt, és ellazítom azt, ami én vagyok, hagyom, hogy "ő" legyen.
Ez történik mostanában a heti ceremóniák során, ez történt a Kérések estéjén, a május 4-i ünnepen, és ma is a XIII. kerületi Életmód napon, a Radnóti Miklós Művelődési Központ kertjében is, miután egész nap beszélgettünk a lézengő érdeklődőkkel, akik odajöttek az asztalunkhoz, végül csináltunk egy Szertartást Mónival, Julival és Imrével, akivel a helyszínen ismerkedtünk össze. Ott a trolik és kocsik zaja, a hangfalakból szóló zene, a többi sátorból áthallatszó beszélgetések hangzavara közepette - egy látszólag teljesen profán, hétköznapi közegben - valami elmondhatatlan csend kerekedett ott közöttünk. A csendben pedig ott a jelenléte valami ismerősnek, ami örök és végtelen. Ezen kívül mást nem is tudok róla mondani, mintha nem emlékeznék rá, vagy mintha a tapasztalat nem tűrné a szavak és értelmezések kényszerzubbonyát. 
A Szertartásban van egy mondat: "próbáld fényét a szemeidben látni, és ne akadályozd abban, hogy magától működjön".  Milliószor hallottam már ezt a mondatot, de mostanában igyekszem követni ezt a tanácsot. És működik... magától.
Aztán a ceremónia után még egy ideig csendben ültünk. Mintha alig lettünk volna ott, mintha valahol máshol lettünk volna, mégis mindannyian együtt...

Május 4 - Ünneplés, elmélkedés és köszönet

Május 4-én összegyűltünk a "salitában", és megünnepeltük, hogy 43 évvel ezelőtt Silo Punta de Vacasban, Argentínában elmondta "A szenvedés gyógyítása" című beszédét, amivel útjára indult egy világméretű mozgalom, amely később a Humanista Mozgalomként vált ismertté. Ez a beszéd Silo tanításának lényegét tartalmazza, amely meghatározta minden később általa inspirált szervezet és spirituális közösség tevékenységének irányát. Az emberi szenvedésről, a vágyakról, a vágyaink megnemesítéséről, az erőszak különböző formáiról, és azok legyőzéséről szól.
Ez a nap világszerte sok ember számára az ünnep, az elmélkedés és a hála napja.
A "salitában" egész nap vetítettük a beszéd videóváltozatát, egy asztallal kitelepültünk az utcára, és a járókelőkkel beszélgettünk. Este 18:00-tól ünnepeltünk, beszélgettünk, ceremóniát csináltunk, videókat néztünk. Szívmelengető nap volt.



A beszéd itt olvasható.

És íme néhány fotó az 1969. május 4-i eseményről.

2012. április hó utolsó találkozója.

Tulajdonképpen teljesen lényegtelen, hogy melyik hónap melyik találkozója… De hát nem lehet minden találkozó annyira különleges, hogy külön címet tudjunk neki adni... Azt hiszem ez az Üzenet találkozó pont attól volt különleges, hogy teljesen átlagos volt. Mindig keressük az extravagáns és egyedi dolgokat, de olyan jól tud esni az átlagos, a megszokott. Én, bár tudom, hogy mire számíthatok csütörtökönként 7-től, mégis hétfő reggeltől már ezt várom. Nem is tudom megfogalmazni, hogy miért. Talán csak mert egy biztos pont az életemben, talán, mert tudom, hogy ott nem kell a kényelmetlen álarcokat és szerepeket magamra öltenem. Vagy azért, mert az apró pici tapasztalataimat, amiket egy-egy ceremónia alatt átélek, megoszthatom a többiekkel. És érzékelhetem, hogy nem vagyok egyedül. Hát ilyen volt ez a találkozó is.

Csináltunk egy Szertartást meg egy Jóllét ceremóniát.  Aztán beszélgettünk még egy kicsit a múltheti találkozóról, meg a kérések estéjéről. És mivel más dolgunk nem volt, lassacskán haza is mentünk. (Ki-ki a saját kis tapasztalataival a "zsebében")

(muszáj megemlítenem, hogy mindenki nagy sajnálatára ezen az estén nem volt házi sütemény... Na de majd a jövőhéten!!!)

A kérések estéje

A legutóbbi bejegyzés óta sok minden történt. Az mindenképp említést érdemel, hogy megnyílt Silo Üzenete közösségeinek találkozóhelye a XIII. Raoul Wallenberg utca 6-ban. Salitának nevezzük, mert így hívják Dél-Amerikában is, ahol az első ilyen helyek nyíltak, és mert olyan jól hangzik. Tehát egy utcával arrébb költöztünk, de a nevünk még nem változott. Itt több Üzenet-közösségnek is van találkozója, miénk továbbra is csütörtökönként van.

Ma volt az első Kérések estéje. Az ötletet, hogy megrendezzük egy nagyon egyszerű dolog ihlette: van egy módja annak, hogy kapcsolatot teremtsünk a bensőnkkel, és ott, valahol a szívünk mélyén azt kérjük, amire valóban szükségünk van. És mivel mindenkinek van olyan pillanat az életében, amikor úgy érzi, kérnie kell maga vagy mások számára, amikor úgy érzi, a megszokott válaszok, a hétköznapi rutincselekedetek már nem elegendőek, vagy amikor egyszerűen nem tudja, hogyan tovább, és mivel úgy tűnik, ez gyakran történik velünk és másokkal, miért is ne adjuk át ezt a tapasztalatot, hiszen, ha a mi életünkre olyan mély és jó hatással van - még ha nem is értjük, pontosan, miért -, könnyen lehet, hogy másoknak is hasznára válik.
Ennek a gyakorlatnak az előzményei felfedezhetők a különböző kultúrákban, általában a különböző vallások misztikus irányzatainál. Silo néhány éve azonban egy nagyon egyszerű formában adta tovább. Nincs szükség arra, hogy az ember hónapokra, hetekre vagy akár csak napokra is elvonuljon a világtól, és aszkéta módjára kizárólag ennek az imádságnak szentelje magát. Silo csak ennyit javasol:
"Bármikor napközben vagy az éjszaka folyamán vegyél egy mély levegőt és képzeld el, hogy ezt a
levegőt a szívedbe juttatod. Azután kérj erősen a magad és a szeretteid számára. Kérd erősen, hogy túllépj azon, ami ellentmondást okoz; kérd, hogy az életed egységes legyen. Ne tartson hosszú ideig ez a kis ima, ez a rövid kérés, mert elég, ha egy röpke pillanatra megszakítod azt, ami az életedben
történik, hogy megteremtsd ezt a kapcsolatot a bensőddel, hogy tisztaságot teremts az érzéseidben és
gondolataidban."
Így hát összegyűltünk a salitában ma este ismerősökkel, és olyanokkal, akikkel ma találkoztunk először, és miután egy ideig csendben elmélkedtünk róla, mi is az, amire valóban szükségünk van, többször végig csináltuk a gyakorlatot:  csukott szemmel mélyen belélegeztünk, kezünket a szívünkre téve elképzeltük, hogy a levegőt a szívünkbe juttatjuk, és ott kértünk magunk és mások számára. Aztán még egyszer, és még egyszer, és még egyszer... és belül egyre nagyobb lett a csend, és egyre erőteljesebb és tisztább a kérés, és egyre fényesebb a belső tér, és egyre mélyebb a megindultság. Ennyi, pár perc volt az egész, mégis úgy éreztem, mintha valami körülvenne minket, mintha valami furcsa, bizsergető "anyaggal" telne meg a légkör, és közel éreztem magam azokhoz, akik ott voltak, és azokhoz is, akiknek kértem. Szeretem ezt a megindultságot, amikor olyan belső helyeken járok, ahol összetalálkozok valamivel, ami számomra szent, és közben összetalálkozom a többiekkel is. A belső világomban haladok egyre mélyebbre, és mégis másokhoz kerülök közel. Persze sok kérdés felmerült. Kitől kérjünk? Mit kérjünk pontosan? Honnan tudjuk, hogy mi az, amire valóban szükségünk van? Ha másoknak kérünk, az hogyan "érhet el" hozzájuk?  Ezekre a kérdésekre mindenki megadja a maga válaszát, és idővel, ha valóban napi gyakorlattá teszi a kérést, talán egyre mélyebb megértésekhez jut el. Ezt a szabadságot is szeretem: hogy nem kell hinni semmiben, és nem kell gondolni semmit, és nem kell, hogy egyetértsünk, mert a szavak, a hitek és a gondolatok által úgysem fogunk soha olyan közel kerülni egymáshoz, mint amilyen mélyen össze tudunk kapcsolódni egy ilyen belső tapasztalatban.
Aztán sok minden történt még, mert nagyon finom sütiket ettünk, és beszélgettünk a tapasztalatokról, a kéréseinkről, egyesek még algát is ittak, de azért minden részletet nem akarok itt megosztani. A lényeg, hogy egy hónap múlva, május 18-án, 18 órától megint lesz Kérések estéje.

Silo Üzenete azoknak szól, akik a kudarcot hordozzák szívükben.

Silo'nun Mesajı kalbinde başarısızlığı taşıyanlar içindir.
Mindjárt megyek Törökországba, úgyhogy a találkozók Fanninál leszenk, de majd próbálunk skype-on részt venni...mint ahogy most Juci volt itt a találkozón vagyis ő Isztambulban, mi Budapesten és mégis együtt.
Csináltunk ceremóniákat, sok mindenkinek van szüksége jóllétre...
"Elzarándokultunk" Punta de Vacas-ba is. Meghallgattuk Silo első beszédét A szenvedés gyógyítását. Idemásolok egy részt: 

 Volt egyszer egy vándor, aki hosszú utazás előtt állt. Így hát szekér elé fogta a lovát, és nekivágott a hosszú útnak egy távoli cél felé, melynek eléréséhez egy meghatározott idő állt rendelkezésére. Lovát elnevezte Szükségnek, szekerét Vágynak, az egyik kereket Élvezetnek, a másikat pedig Fájdalomnak. A vándor tehát vezette szekerét jobbra, balra, mindig a cél felé tartva. Minél gyorsabban haladt a szekér, annál gyorsabban forogtak az Élvezet és a Fájdalom kerekei, hiszen egyazon tengelyhez voltak rögzítve, így vezetve a Vágy szekerét. Mivel az utazás hosszú volt, vándorunk elunta magát. Ezért aztán úgy döntött, hogy feldíszíti szekerét, megszépíti sok gyönyörűséggel. Úgy is tett. Ám minél szebben lett feldíszítve a Vágy szekere, annál nehezebb lett a Szükség számára. Így a kanyarokban és a meredek dombokon a szegény állat teljesen kimerült, és nem tudta tovább húzni a Vágy szekerét. A homokos utakon az Élvezet és a Szenvedés kerekei a talajba mélyedtek. Így a vándor egy napon kétségbeesett, mert az út nagyon hosszú volt, és ő oly messze volt céljától. Azon az estén úgy döntött, hogy elmélkedni fog, és ekkor meghallotta öreg barátja nyerítését. Megértette az üzenetet, és másnap reggel leszedte a díszeket, megfosztotta a szekeret súlyaitól, és ezen a reggelen nagyon korán vidáman ügetésre fogta lovát, és megindult úti célja felé. Azonban addigra már pótolhatatlan időt veszített. Aznap este újra gondolkodóba esett, és barátja új figyelmeztetéséből megértette, hogy ezúttal kétszerte nehezebb feladat vár rá, mely lemondást jelent. Így tehát pirkadatkor feláldozta a Vágy szekerét. Igaz, hogy amikor ezt megtette, elvesztette az Élvezet kerekét, de vele együtt a Szenvedés kereke is odaveszett. A Szükség hátára szállt, és addig lovagolt a zöld mezőkön, amíg célba nem ért.

Tovább a teljes beszédre
és még egy a megbékélésről

Mi a vágy? Mit jelent az, hogy emeld fel a vágyaidat? Mi az a cél, ahová a lovas is tart? 
Az egész beszélgetés  abból a mondatból indult, amin a Szertartás alatt meditáltunk: 
Tanuld meg legyőzni a fájdalmat és a szenvedést magadban, a hozzád közelállókban és az emberi társadalomban. ( Silo Üzenete, Az Út) 

Ez a mi témánk...nagyon érdekes ezen elmélkedni...

Csodák 2,5.

A tegnapi üzenet találkozón csináltunk egy Szertartást és aztán egy Jóllétet.
Sokat beszélgettünk a hétvégi elvonulásról.
Aztán pedig olvastunk a Könyvből.  Először folytatni akartuk ott, ahol az utolsó találkozón abbahagytuk. Azt hiszem a VIII. fejezet jött volna Az erő irányítása. Aztán felmerült, hogy olvassuk el az alapelveket. De aztán valahogy egy harmadik fejezetet olvastunk a belső állapotokról... biztos nem véletlenül...Nem másolom ide, mert egy elég hosszú fejezetet, és van egy nagyon szép kép, amit ez alapján készített Rafael Edwards és a címe az, hogy El arbol de la vida ( Az életfa)

 

 Valahogy nagyon tiszta lett, hoyg az ember mindig választ, mindig van legalább két út...az Igen és a Nem útja...Silo Madridban 1981-ben elmondott beszédének egy részlete jutott eszembe...ami gyakorlatilag egy nyilvános ceremónia volt. Ezt sem másolom ide, hanem inkább nézzétek meg videón, ha mondjuk eljöttök csütörtökön az egyik találkozóra...

Ja, azt elfelejtettem, hoyg tegnap kicist nemzetközi találkozó volt egy kicsit, mert az elején skype-on összekapcsolódtunk Ankarával, ott állomásozik Juci éppen, és ott vannak még jó páran Spanyolországból meg Hollandiából is, és persze török barátok is. Ott is azért szerveződnek találkozók, mindenféle események hogy Silo Üzenete eljusson azokhoz, akik keresnek.

Csodák 1.

Megint jön az ömlesztés, mert annyi minden történik...
Először is a Vörösmarty moziban alig fértünk el Az Andok bölcse vetítésén, én pl. a földön ültem, és nagyon élveztem nagy moziban nézni ilyen sok emberrel (legalább 120-an voltunk !!!). Mint mikor először néztük Attiglianoban az amfiteátrumban.
Volt beszélgetés a film után, ott amoziteremben, és utána csináltunk egy Szertartát. És valahogy minden olyan egyszerű és természetes volt, pedig nemis olyan sok idővel ezelőtt el sem tudtuk volna képzelni, hoyg ilyen dolgokat lehet csinálni, hoyg az emberek eljönnek, részt vesznek, érdeklődnek...szóval megnyílt valami...


Lesz egy nemzetközi weboldal, ahol majd lehet követni, hogy mikor hol mutatták be a filme. Most pl jött a hír, hogy Peruban az egyik egyetemen vetítik.
Mi is folytatjuk a vetítések szervezését...

Régóta nem írtunk, és ennek oka van ...

...és nem az az oka, hogy semmi nem történik, hanem éppen az, hogy rengeteg minden. Persze lehet, hogy ezt csak én érzem így...
Hát először is, minden csütörtökön találkozunk. Volt ceremónia Jóllét is, és Szertartás is, elküldtük a legjobb kívánságainkat azoknak, akikről úgy szükségük van erre, és olvastunk Silo Üzenetéből is, pontosabban az Útból.
Egészen pontosan  következő mondatokat próbáltuk megfejteni:


"Ha azt hiszed, hogy az életed a halállal véget ér, akkor nincs értelme annak, amit gondolsz, amit érzel és amit cselekszel. Minden az ellentmondásban és a szétesésben végződik.
Ha azt hiszed, hogy az életed nem ér véget a halállal, akkor meg kell egyeznie annak, amit gondolsz, amit érzel és amit cselekszel. Mindennek az egység, az összhang felé kell haladnia."

Nem könnyű...pl. hogy mennyire sokkoló az embernek, és milyen misztikus is az, hogy valaki az egyik pillanatban létezik, és aztán a másik pillanatban már nem, és persze fordítva is, hogy az egyik pillanatban még nem létezik, és aztán meg igen. Silo tanításának a halálhoz való viszony központi témája...
Szó volt a valóságról is, hogy mennyire meghatározza  kultúra, a neveltetésünk, a kialakulásunk azt, hogy mit hogyan észlelünk valóságosnak, és persze még a csekélyke hatósugarú kevés számú érzékszervünk is korlátozza ezt. Mi van ha más kultúrákban az emberek teljesen másképpen strukturálják a valóságot, számukra más dolgok valóságosak, mint nekünk, és milyen érdekes lenne ezeket a határokat kitágítani, és újfajta módon szemlélni a világot. Ha pl. az embernek valamilyen nagyon erős tapasztalata van, akkor az nagyon valóságos, és hat rá, akkor is ha az esze azt mondja, hogy ez csak egy álom, vagy hallucináció. Szóval ilyenek mentek: klinikai halál, testen kívüli élmények, álmok, varázslók meg mindenféle, és főleg az, hogy vágysz-e olyan tapasztalatra, ami túlmutat a testen, túlmutat a halálon. Elég durva beszélgetés volt :)
...és ez még csak a legutolsó találkozó, amit leírtam...
Előtte volt a ceremónia a Szabadság téren, hogy kifejezzük szolidaritásunkat az egyiptomiakkal. Engem nagyon megérintett, részben azért is, mert voltak velünk itt élő egyiptomiak, és azért is mert ami zajlik most az arab világban az valami nagyon jelentős dolog, és nagyon szép volt ott állni a Szabadság (!) téren, és azt kívánni, hogy minden a lehető legjobban alakuljon, és az ember felszabadulása irányába mutasson...
...szerveztünk vetítést az albertirsai Művelődési Házba, hogy bemutassuk a "szomszédainknak", a Mikebudai Park szomszédainak a Parkot, ezt a fajta szellemiséget, a terveinket. Éppen ideje volt, hiszen már egy éve ott a Park. Ez is nagyon különleges volt, és nagyon kedves volt mindenki már a plakátozás és szórólapozás során is, és aztán a résztvevők egy része eljött velünk a Parkba megnézni, teázni, beszélgetni, és kipróbálni egy ceremóniát, ami ahhoz a tapasztalathoz kapcsolódik, amiről a filmben és mindig annyi szó esik, ami összeköt, ami átalakít...
és most jön a következő vetítés mindjárt:  
március 4.  20.00 Vörösmarty Mozi

Aztán lesz szeminárium a belső erőről...aztán szeretnénk menni Törökországba, Üzenet közösségeket építeni, segíteni, tapasztalatokat szerezni. De majd belejövünk a blogírásba, és akkor nem kell így ömlesztve írni mindenről :) Köszönet Genti Zsuzsinak, aki segít, ő már profi ebben :)

Első fejezet, melyben

a Tátra utcai zarándokok publikussá teszik blogjukat(hurrá!), és kiderül az is, hogy miért okozott kisebb vitát az indiánok látása.

A találkozót a már jól megszokott teázással és az elfogyni nem akaró kekszek-rágcsák ropogtatásával kezdtük. Aztán, mikor mindenki megérkezett,- hiszen nem is lenne igazi találkozó, ha valaki arról nem késne- csináltunk egy ceremóniát, aminek neve Szertartás. (Ennek a problémakörére most nem térnék ki, de nyugalom, a találkozóink egyikén már sikeresen megvitattuk ezt is.) Szóval a ceremónia után nekiláttunk olvasgatni a könyvből. Szépen sorban haladunk már egy ideje, semmivel sem rohanva, így ma a 4. fejezetre, a Függőségre, illetve az 5. fejezetre, Az értelem megsejtésére került sor. Hosszan beszélgettünk arról, hogy biztos-e, hogy semmi sem függ tőlem- mármint, hogy az adott személytől- és hogy, ki lehet-e találni valami olyat, amit még soha senki, illetve ki tudunk-e lépni abból a zárt egészből, amibe a társadalmi rendszer tett/zárt minket. Sőt, felmerült a kérdés, hogy a sok „mindez semmit sem igazol” után mikor jön el a „ez mindent-vagy legalább valamit- igazol rész. (Szerencsére egyik zarándokunk bátran állította, hogy egyszer eljutunk addig is... Hiszen a belső felismeréshez mindenki eljut aki „gondosan elmélkedik, alázatosan keresve.” ) Előjöttek emlékek, gyerekkori elképzelések, ábrándok, logikai bukfencek, láthatatlan ufók, szörnyek, bolygók, galaxisok… Tehát minden, ami egy átlagos beszélgetés témája lehet… Hogy hogyan jutottunk el a címben említett indiánokig, már nem tudom. De az biztos, hogy hosszasan beszélgettünk arról, hogy az indiánok mit is gondolhattak, amikor megjelent az első hajó a semmiből. Mikor vették észre, észre vették-e, meg tudták-e magyarázni, természetfelettinek tartották-e vagy csak egy sima farönknek…? És ha nem látták- mint ahogyan az egy novellában olvasható, bár lehetséges, hogy ott pusztán metaforikus jelentéssel bír- akkor ki tudja, hogy nem látták? Ki állíthatja azt, hogy nem látták? Hogyan lehetne ezt ma modellezni? Hiszen ma már a memóriánkban annyi minden van, aligha találunk egy tárgyat, ami teljesen ismeretlen és semmihez sem köthető, semmihez sem hasonlítható. Tehát az is lehet, hogy ezt sosem tudjuk meg. És mivel mi sem jutottunk konkrétumra, könnyedebb vizekre eveztünk- pont, mint ahogyan az indiánok is tették valószínűleg a kenujukkal, hogy ne kelljen látniuk azt a Valamit(hajót), Ha és amennyiben látták egyáltalán. Beszéltünk még kispolskikról, öregfiatokról és a közlekedés rejtelmeiről Budapesten, majd szépen lassan, mint ahogy ez kiderül utolsó-autós-térképes- témánkból, mindenki elindult haza.
Ide kapcsolódó részek a Silo Üzenete c. könyvből:

IV. A FÜGGŐSÉG
Második nap:

1. Mindaz, amit teszek, érzek vagy gondolok, nem tőlem függ.

2. Változékony vagyok, és a környezet hatásától függök. Amikor meg akarom változtatni a környezetet vagy az „énemet”, a környezet változtat meg engem. Így a város vagy a természet felé fordulok, a társadalmi kiutat keresem vagy egy olyan új küzdelmet, mely igazolná létemet. Minden esetben a környezet késztet arra, hogy egyik vagy másik magatartást válasszam. Így érdekeim és a környezet itt tartanak.

3. Tehát azt mondom, mindegy, ki vagy mi dönt. Ilyenkor azt mondom, élnem kell, ha már abban a helyzetben vagyok, hogy élek. Ezt mondom, de nincs semmi, ami ezt igazolná. Dönthetek, habozhatok vagy egy helyben maradhatok. Mindenesetre az egyik dolog átmenetileg jobb, mint a másik, de végeredményben nincs „jobb” vagy „rosszabb”.

4. Ha valaki azt mondja nekem, hogy az, aki nem eszik, meghal, azt válaszolom majd neki, hogy ez valóban így van, és szükségleteinél fogva kénytelen enni, de azt nem teszem hozzá, hogy az evésért folytatott küzdelme igazolná létét. Mint ahogyan azt sem mondom majd, hogy mindez rossz. Csupán annyit mondok, hogy egyéni vagy közösségi szempontból a fennmaradáshoz szükséges tényrıl van szó, mely azonban egyszerre értelmét veszti, amikor az ember elveszti a végső csatát.

5. Ezenkívül azt is mondom, hogy küzdelmükben közösséget vállalok a szegényekkel, kizsákmányoltakkal és üldözöttekkel. Azt mondom majd, hogy ezzel az azonosulással „megvalósítom önmagam”, de rögtön megértem, hogy mindezzel semmit sem igazolok.

V. AZ ÉRTELEM MEGSEJTÉSE
Harmadik nap:

1. Néha elıre láttam olyan eseményeket, melyek később bekövetkeztek.

2. Néha felfogtam egy-egy távoli gondolatot.

3. Néha olyan helyeket írtam le, melyeken sosem jártam.

4. Néha pontosan elmeséltem valamit, ami a távollétemben történt.

5. Néha végtelen öröm ragadott el.

6. Néha elöntött egy teljes felismerés.

7. Néha egy mindent felölelő, tökéletes egyesülés ragadott magával.

8. Néha, véget vetve az ábrándozásnak, a valóságot új módon láttam.

9. Néha úgy tűnt, újra látok valamit, amit pedig először láttam.

…És mindez elgondolkodtatott: világossá vált számomra, hogy ezen tapasztalatok nélkül nem léphettem volna ki az értelemürességből.

És a novella az indiánokról (angolul)

Szolidaritás az egyiptomi tüntetőkkel!

Pont a jövő heti Üzenet-találkozó előtt lesz egy közös ceremónia, kérés, hogy minden a legjobban alakuljon Egyiptomban. Szóval mi is ott leszünk, és utána kezdjük a találkozót.

A Szabadság téren lesz a ceremónia 18 órakor, és a Tahrir jelentése, ahol a több százezer egyiptomi tüntet Felszabadulás. Ez elég jó...nekem segít összekapcsolódni ezzel az üggyel, és elküldeni a legjobb kívánságainkat.
Van egy videó a youtube-on, amit egy egyiptomi lány vett fel, hogy felszólítsa  honfitársait, hogy menjenek az utcára a jogaikért, a szabadságért, és van benne egy mondat, amit kicsit magamra vettem, hogy én is menjek ki az utcára és fejezzem ki a szolidaritásomat.